Kolozsvár városi elöljárósága a rengeteg áldozatot követelő pestis járvány miatt 1585-ben kénytelen volt új temetőhelyet létesíteni - olvasom jeles történészünk, Herepei János Kolozsvár történeti földrajza című, a Művelődés Kiadónál Sas Péter szerkesztésében megjelent kötetében. A közgyűlés ugyanazon év május 11-én hozott határozata értelmében „a Torda utcai Kis ajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyet szakasszanak temető helynek, ahová mind szegény és gazdag személyválogatás nélkül temetkezzék, mely helyet jó örökös sövénnyel befogjanak." Herepei szerint az „1585. december 12-én elhunyt Putnoky Szabó Jakab fiacskájának máig megmaradt emlékjele az új temető helyének és megnyitási évének kétségtelen tárgyi bizonyítéka."

423 éves tehát az elmúlás eme kegyhelye, a Házsongárd, 423 év tárgyi bizonyítékainak tárháza Erdély aranykoráról, egyszerű polgáraitól, mesterembereitől a főurakig és művelődési életének kiválóságaiig. Majd félévezredes kolozsvári történelem. A mienk. Mindazoké, akik szeretik Kolozsvárt, akik szeretnék megőrizni évszázados emlékeit. Akik kegyelettel viseltetnek őseik, családtagjaik, valamint itt eltemetett nagyjaink és síremlékeik iránt.

Örökre emlékezetessé vált nevek és örökbecsű művészi alkotások jelzik ittlétünket. Az egykorit és a jelenlegit. Mert a Házsongárd a magyar kultúra panteonja is. Olyan érték, amelyet védeni, óvni kell. Óvni az idő vasfoga okozta elkerülhetetlen pusztításoktól, de óvni a közöny, a közösségi értékek iránti nemtörődömség átkától is, s persze a magyar múlt emlékeinek hallgatólagos, de tettekben annál inkább nyomon követhető eltörlésére irányuló törekvésektől, a szándékos rombolásoktól. S itt nem arra a folyamatra gondolok, amely a történelmi változások következtében átlényegült nemzetiségi összetétel természetes következménye, hisz közös érdek kellene hogy legyen az immár többnemzetiségű temető kincseinek az együttes megóvása, hanem egy múltat végképp eltörölni szándékozó, agresszív megnyilvánulásra. Mert ahogy Cs. Szabó László írja: egy-egy düledező sírkő a hatalom által „közveszélyes"-nek minősíttetik, hiszen „messzehangzó, Amerikáig elhangzó tanúk ezek az ártatlan, árva kövek, a népvédelem koronatanúi lesznek még valamikor az elmosódott feliratok! Már amelyiket meghagyták."

Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő mondhatni a huszonnegyedik órában lépett fel, ment szembe az árral, igyekezett megfékezni a szinte megfékezhetetlent. 1999-ben, a rosszemlékű Funar-korszak teljében hozta létre a Házsongárd Alapítványt, amelynek igazgatója - elnök dr. Sipos Gábor főlevéltáros, ügyvezető elnök dr. Gaal György művelődéstörténész, - mozgósította a város magyar tannyelvű iskoláit, sikerült úgy felkeltenie a tanulók érdeklődését múltunk és részben múltunk jövője, a Házsongárd iránt, hogy a fiatalok élvezettel vállalták a sírkerttel való ismerkedést és a temetőgondozást. Kezenyomukat nem egy megtisztított, rendbetett síremlék őrzi. A magánszemélyek és intézmények adományaiból, valamint pályázatokból befolyó pénzek pedig már eddig is csodákat műveltek, de korántsem elegendőek.

A Házsongárd megmentéséért tevékenykedő Gergelyné Tőkés Erzsébet a képzőművészekben és művészetkedvelőkben most újabb, önzetlen segítőtársakra lelt. Amint arról lapunkban már hírt adtunk az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm (EMKES) 2008. augusztus 23-án 13 órakor a Protestáns Teológiai Intézetben nagyszabású jótékonysági képzőművészeti kiállítást rendez, melynek anyagi hozadéka a Házsongárd Alapítvány céljait szolgálja.

A Barabás Miklós Céh a tulajdonát képező két Andrásy-képpel járul hozzá a rendezvény sikeréhez, ugyanakkor felkéri tagjait, hogy egy-egy munkával támogassák az alapítványt.

 

A kiállításra már eddig mintegy félszáz, értékes alkotás gyűlt össze a világ minden tájáról. Lesz tehát miből válogatniuk a műgyűjtőknek, akik szenvedélyüknek áldozva egyben nemes ügyet is szolgálnak.

SZERZŐ: Németh Júlia