Művészek a Házsongárdért

  • Művészek a Házsongárdért

    „Mintha magasra tartott zöld kötényében ringatná a város halottait. Mintha ez a csodálatos temető volna ennek a csodálatos városnak az értelme, legfelsőbb megvalósulása. (...) Ez a temető hosszú történelem, hősök s fájdalmak mélyült horizontja”.
    (Szabó Dezső)

    A Házsongárd, a magyar kultúra panteonja olyan, immár európai jelentőségű kincs, amely állandó figyelmet, cselekvő gondoskodást és nem csekély anyagi ráfordítást igényel. A további karbantartási munkálatokhoz szükséges pénzalapok előteremtését szolgálja a 87 képzőművész és műgyűjtő adományaiból augusztus 23-án, a Protestáns Teológia épületében megnyílt, eladással egybekötött képzőművészeti tárlat is, amely – a hasonló rendezvényekhez viszonyítva – eddig még nem tapasztalt érdeklődést váltott ki, mind a jelenlévők, mind pedig az eladott munkák számát illetően.

    A rendezvényről lapunkban többször is megemlékeztünk. Most a képzőművészeti tárlatot bemutató, a megnyitón elhangzott beszéd szerkesztett változatát közöljük.

    Kolozsvárról el lehet távozni, a választott új hazában akár sikerekben is bővelkedő új életet lehet kezdeni, Kolozsvárt végképp elfeledni azonban nemigen lehet.

    Elsősorban a szülőváros szeretete, a gyökerekhez való ragaszkodás késztette az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm (EMKES) vezetőit, a Tamás házaspárt is arra, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatása érdekében felhívást intézzenek a világ magyar képzőművészeihez.

    Az ötlet visszhangra talált, amint azt a 87 adományozott munka is bizonyítja, megvalósítása azonban ugyancsak kemény, áldozatos munkát igényelt. És kellett hozzá egy Gergely Istvánné, Tőkés Erzsébet. Aki kilenc évvel ezelőtt, a legsötétebb funári időkben nemcsak megálmodta és megalakította a Házsongárd Alapítványt, hanem annak igazgatója a szó legnemesebb és egyben leggyakorlatiasabb értelmében is. A jó gazda szemével igyekszik felleltározni mindazt, amit ez a majd félévezredes sírkert örökbecsű kincsként befogadott, s most a közöny, a nemtörődömség vagy a szándékos rombolás végképp megsemmisíthet. Mert ahogyan Cs. Szabó László fogalmazott: „messzehangzó, Amerikáig elhangzó tanúk ezek az ártatlan, árva kövek, a népvédelem koronatanúi lesznek még valamikor az elmosódott feliratok! Már amelyiket meghagyták.” Gergelyné Tőkés Erzsébet éppen megmentésükért, megmaradásukért küzd.

    Az alapítványhoz pályázati pénzekből és adományokból befolyt összegek – irányításával – csodákra voltak képesek: nemcsak rendbetett kripták és sírhelyek egész sora igazolja tevékenységét, de a föld mélyéből is előkerült számtalan becses történelmi dokumentumnak számító sírkő.

    Ami pedig magát a kiállítást, az itt összegyűlt anyagot illeti, mert, hogy tisztem az lenne: méltassam a tárlatot, úgy érzem, önmagáért beszél. A csoportos kiállítások már jellegüknél fogva is vegyesek mind műfaji, mind stiláris, mind minőségi szempontból. Ha pedig adományokból áll össze a tárlat, a változatosság még hangsúlyosabb lehet. Csakhogy itt nemes célról, a magyar kultúra panteonjának számító Házsongárd, erdélyi történelmünk tárgyi-művészi dokumentumainak megőrzéséről van szó. A művészek és a hagyatékok őrzői jobbára ennek tudatában és ennek megfelelően adományoztak olajképeket, akvarelleket, pasztell munkákat, szén és tusrajzokat, metszeteket, kisszobrokat, plaketteket, rekeszzománc és tűzzománc munkákat.

    A 87 műalkotás mindegyikét nincs módunkban elemezni, csupán annyit említenék meg, hogy a művészek jelentős része Barabás Miklós Céh-tag, s a minőségre vonatkozólag ez már önmagában garancia.

    Aminthogy különleges értéket képviselnek a hagyatékokból származó alkotások, amilyen a Vetró Artúr-szobor, a művész özvegyének, Mária asszonynak az adománya, az Andrásy-akvarell és litográfia, amelyet a Barabás Miklós Céh bocsátott a Házsongárd Alapítvány rendelkezésére, a Pákey Izabella-olajkép, a Jánosy D. László-akvarell, és távolról sem utolsó sorban az Incze Ferenc-festmény, amelyet a művész neveltlánya, Polonyi Jolán asszony adományozott az alapítványnak, s amellyel egyben a különleges tehetséggel és látnoki képességgel megáldott, rendkívül sajátos művészi világot teremtett, zaklatott sorsú festő halálának 20. évfordulójára is emlékezünk.

    Románia, Magyarország, Svédország, Ausztria és az Amerikai Egyesült Államok magyar művészei – köztük fölöttébb neves, Munkácsy-díjas élvonalbeli alkotók küldték el egy-egy munkájukat az árverésre. Szántszándékkal nem említek neveket, mert a felsorolás ugyancsak hosszúra nyúlna, s végülis nem annyira a titulus, mint inkább az itt kiállított munka külleme, hívó szava számít: a tény, hogy Önök mennyire tudnak ráhangolódni egy-egy festményre, grafikára vagy szoborra, mennyire képesek vételezni annak művészi üzenetét, mennyire nyeri el tetszésüket az alkotás forma- és színvilága, tematikája. Mit látnának viszont szívesen otthonukban. Egyszóval mibe szerettek bele.

    Mert ezt a mostani nagy nagy változatosságot akár kifogásolni is lehetne, óriási előnye viszont, hogy van miből válogatni. Hiszen ahány művész, annyi művészi világ, de ahány tárlatlátogató, ahány műgyűjtő, ahány vásárló, annyi ízlés is.

    Akkor hát, jó vásárt, mindannyiunk örömére és a Házsongárd Alapítvány nemes célokat szolgáló anyagi alapjainak gyarapodására!

    A megmaradt és a továbbiakban még begyűlő adományokból a Házsongárd Alapítvány decemberben újabb eladással egybekötött kiállítást szervez.

    A jelenlegi tárlat rendezésében, a munkák elhelyezésében jelentős segítséget nyújtott Székely Sebestyén György művészettörténész.

    NÉMETH JÚLIA

×

Log in