Sajtó

„Mintha magasra tartott zöld kötényében ringatná a város halottait. Mintha ez a csodálatos temető volna ennek a csodálatos városnak az értelme, legfelsőbb megvalósulása. (...) Ez a temető hosszú történelem, hősök s fájdalmak mélyült horizontja”.
(Szabó Dezső)

A Házsongárd, a magyar kultúra panteonja olyan, immár európai jelentőségű kincs, amely állandó figyelmet, cselekvő gondoskodást és nem csekély anyagi ráfordítást igényel. A további karbantartási munkálatokhoz szükséges pénzalapok előteremtését szolgálja a 87 képzőművész és műgyűjtő adományaiból augusztus 23-án, a Protestáns Teológia épületében megnyílt, eladással egybekötött képzőművészeti tárlat is, amely – a hasonló rendezvényekhez viszonyítva – eddig még nem tapasztalt érdeklődést váltott ki, mind a jelenlévők, mind pedig az eladott munkák számát illetően.

A rendezvényről lapunkban többször is megemlékeztünk. Most a képzőművészeti tárlatot bemutató, a megnyitón elhangzott beszéd szerkesztett változatát közöljük.

Kolozsvárról el lehet távozni, a választott új hazában akár sikerekben is bővelkedő új életet lehet kezdeni, Kolozsvárt végképp elfeledni azonban nemigen lehet.

Elsősorban a szülőváros szeretete, a gyökerekhez való ragaszkodás késztette az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm (EMKES) vezetőit, a Tamás házaspárt is arra, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatása érdekében felhívást intézzenek a világ magyar képzőművészeihez.

Az ötlet visszhangra talált, amint azt a 87 adományozott munka is bizonyítja, megvalósítása azonban ugyancsak kemény, áldozatos munkát igényelt. És kellett hozzá egy Gergely Istvánné, Tőkés Erzsébet. Aki kilenc évvel ezelőtt, a legsötétebb funári időkben nemcsak megálmodta és megalakította a Házsongárd Alapítványt, hanem annak igazgatója a szó legnemesebb és egyben leggyakorlatiasabb értelmében is. A jó gazda szemével igyekszik felleltározni mindazt, amit ez a majd félévezredes sírkert örökbecsű kincsként befogadott, s most a közöny, a nemtörődömség vagy a szándékos rombolás végképp megsemmisíthet. Mert ahogyan Cs. Szabó László fogalmazott: „messzehangzó, Amerikáig elhangzó tanúk ezek az ártatlan, árva kövek, a népvédelem koronatanúi lesznek még valamikor az elmosódott feliratok! Már amelyiket meghagyták.” Gergelyné Tőkés Erzsébet éppen megmentésükért, megmaradásukért küzd.

Az alapítványhoz pályázati pénzekből és adományokból befolyt összegek – irányításával – csodákra voltak képesek: nemcsak rendbetett kripták és sírhelyek egész sora igazolja tevékenységét, de a föld mélyéből is előkerült számtalan becses történelmi dokumentumnak számító sírkő.

Ami pedig magát a kiállítást, az itt összegyűlt anyagot illeti, mert, hogy tisztem az lenne: méltassam a tárlatot, úgy érzem, önmagáért beszél. A csoportos kiállítások már jellegüknél fogva is vegyesek mind műfaji, mind stiláris, mind minőségi szempontból. Ha pedig adományokból áll össze a tárlat, a változatosság még hangsúlyosabb lehet. Csakhogy itt nemes célról, a magyar kultúra panteonjának számító Házsongárd, erdélyi történelmünk tárgyi-művészi dokumentumainak megőrzéséről van szó. A művészek és a hagyatékok őrzői jobbára ennek tudatában és ennek megfelelően adományoztak olajképeket, akvarelleket, pasztell munkákat, szén és tusrajzokat, metszeteket, kisszobrokat, plaketteket, rekeszzománc és tűzzománc munkákat.

A 87 műalkotás mindegyikét nincs módunkban elemezni, csupán annyit említenék meg, hogy a művészek jelentős része Barabás Miklós Céh-tag, s a minőségre vonatkozólag ez már önmagában garancia.

Aminthogy különleges értéket képviselnek a hagyatékokból származó alkotások, amilyen a Vetró Artúr-szobor, a művész özvegyének, Mária asszonynak az adománya, az Andrásy-akvarell és litográfia, amelyet a Barabás Miklós Céh bocsátott a Házsongárd Alapítvány rendelkezésére, a Pákey Izabella-olajkép, a Jánosy D. László-akvarell, és távolról sem utolsó sorban az Incze Ferenc-festmény, amelyet a művész neveltlánya, Polonyi Jolán asszony adományozott az alapítványnak, s amellyel egyben a különleges tehetséggel és látnoki képességgel megáldott, rendkívül sajátos művészi világot teremtett, zaklatott sorsú festő halálának 20. évfordulójára is emlékezünk.

Románia, Magyarország, Svédország, Ausztria és az Amerikai Egyesült Államok magyar művészei – köztük fölöttébb neves, Munkácsy-díjas élvonalbeli alkotók küldték el egy-egy munkájukat az árverésre. Szántszándékkal nem említek neveket, mert a felsorolás ugyancsak hosszúra nyúlna, s végülis nem annyira a titulus, mint inkább az itt kiállított munka külleme, hívó szava számít: a tény, hogy Önök mennyire tudnak ráhangolódni egy-egy festményre, grafikára vagy szoborra, mennyire képesek vételezni annak művészi üzenetét, mennyire nyeri el tetszésüket az alkotás forma- és színvilága, tematikája. Mit látnának viszont szívesen otthonukban. Egyszóval mibe szerettek bele.

Mert ezt a mostani nagy nagy változatosságot akár kifogásolni is lehetne, óriási előnye viszont, hogy van miből válogatni. Hiszen ahány művész, annyi művészi világ, de ahány tárlatlátogató, ahány műgyűjtő, ahány vásárló, annyi ízlés is.

Akkor hát, jó vásárt, mindannyiunk örömére és a Házsongárd Alapítvány nemes célokat szolgáló anyagi alapjainak gyarapodására!

A megmaradt és a továbbiakban még begyűlő adományokból a Házsongárd Alapítvány decemberben újabb eladással egybekötött kiállítást szervez.

A jelenlegi tárlat rendezésében, a munkák elhelyezésében jelentős segítséget nyújtott Székely Sebestyén György művészettörténész.

NÉMETH JÚLIA

Gedeon Zoltán bivalyos képét Tamás Mária kurátor, Tamás György, az EMKES elnöke és Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója csodálja

Nyolcvannál is több képzőművészeti alkotás érkezett arra a felhívásra, amelyben a kolozsvári Házsongárd Alapítvány kért adományokat jótékonysági árverése számára. Hazai és külföldi (Magyarországról, Svédországból, Ausztriából) festők, szobrászok, fotósok azonosultak az alapítvány céljaival, a nevezetes sírkert megóvásával, építésével, szépítésével, folyamatos gondozásával. Nemzetközi összefogásnak is nevezhetjük a folyamatot, amelyre augusztus 23-án, szombaton 13 órakor kerül fel a korona: a Protestáns Teológia Bethlen Termében szeretettel várják mindazokat, akik szeretnének bekapcsolódni az árverésbe.

Alig néhány nappal a kiállítás előtt jócskán akad még tennivaló. A Teológia egyik termében nagy a nyüzsgés, hiszen folyamatosan érkeznek a felajánlott alkotások, amelyeket azonban még be kell keretezni, helyüket kijelölni, leltárba venni. Bőven van tehát elfoglaltsága Gergely Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány igazgatójának, aki fáradhatatlanul munkálkodik a rendezvény sikerén. Tőle megtudjuk: a református egyház belső alapítványaként működő Házsongárd Alapítvány jószolgálati és nonprofit szervezet, amelynek jogi keretét az egyház biztosítja. Jelen rendezvény lebonyolításában is nagy segítséget jelent a helyszín biztosítása, főtiszteletű Pap Géza püspök úr pedig személyesen nyitja majd meg az összejövetelt. A kiállított alkotások kikiáltási árának döntő többségét az adományozó művészek határozták meg, remélhetőleg sok művészet- és hagyománytisztelő licitáló fog versenybe szállni egy-egy mű megszerzéséért.

A kiállítást társszervezőként jegyzi a svédországi EMKES, azaz Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm, amely egyike a Svédországban működő 32 magyar civil szervezetnek. Alapító elnöke, a kolozsvári származású Tamás György elmondja: az egyesület összesen 250 tagot számlál a világ minden tájáról. Tavaly Verőcén, az Erdélyország az én hazám rendezvényen már szerveztek egy ehhez hasonló, árveréssel egybekötött kiállítást, amelynek bevételéből jelenleg az Erdélyi Magyarok Házát építik Budapesten, de a Házsongárd Alapítvány munkáját is évek óta figyelemmel kísérik és erejükhöz mérten támogatják. Felesége, Tamás Mária az alapítvány egyetlen, külföldön élő kurátora, mindketten aktívan kivették részüket a kiállítás szervezési munkálataiból, az alapötlet is tőlük származott. Több svédországi művész is küldött munkát az aukcióra, egyikük, Balázs János személyesen is részt vesz a szombati árverezésen.

Gergely Erzsébettől azt is megtudtuk, jórészt a svédországi vendégek miatt tervezték épp augusztus végére a kiállítást. De lehet a rendezvénynek folytatása, mivel a nyári szabadságok miatt több művészhez késve jutott el a hír, és ezek folyamatosan küldik a munkákat. Így az adományozási lehetőség nyitva marad, a temető sorsát szívükön viselő művészek továbbra is felajánlhatják munkáikat, amelyekből karácsony környékén ismét eladással egybekötött kiállítást szerveznek. A beérkezett alkotások listája igen sokféle, található közte (a teljesség igénye nélkül) kisplasztika, litográfia, linometszet, bronzplakett, valamint különböző technikával (olaj, tempera, akvarell) készült festmény. Műszaki okok miatt a kiállítás anyagának csak egy része, mintegy ízelítőül, megtekinthető

www.szabadsag.ro

honlapunkon. A Házsongárdi temetőben jelenleg is több helyen folynak a felújítási, karbantartási munkálatok, így biztosra vehető, hogy a bevétel jó helyre kerül.

Kolozsvár városi elöljárósága a rengeteg áldozatot követelő pestis járvány miatt 1585-ben kénytelen volt új temetőhelyet létesíteni - olvasom jeles történészünk, Herepei János Kolozsvár történeti földrajza című, a Művelődés Kiadónál Sas Péter szerkesztésében megjelent kötetében. A közgyűlés ugyanazon év május 11-én hozott határozata értelmében „a Torda utcai Kis ajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyet szakasszanak temető helynek, ahová mind szegény és gazdag személyválogatás nélkül temetkezzék, mely helyet jó örökös sövénnyel befogjanak." Herepei szerint az „1585. december 12-én elhunyt Putnoky Szabó Jakab fiacskájának máig megmaradt emlékjele az új temető helyének és megnyitási évének kétségtelen tárgyi bizonyítéka."

423 éves tehát az elmúlás eme kegyhelye, a Házsongárd, 423 év tárgyi bizonyítékainak tárháza Erdély aranykoráról, egyszerű polgáraitól, mesterembereitől a főurakig és művelődési életének kiválóságaiig. Majd félévezredes kolozsvári történelem. A mienk. Mindazoké, akik szeretik Kolozsvárt, akik szeretnék megőrizni évszázados emlékeit. Akik kegyelettel viseltetnek őseik, családtagjaik, valamint itt eltemetett nagyjaink és síremlékeik iránt.

Örökre emlékezetessé vált nevek és örökbecsű művészi alkotások jelzik ittlétünket. Az egykorit és a jelenlegit. Mert a Házsongárd a magyar kultúra panteonja is. Olyan érték, amelyet védeni, óvni kell. Óvni az idő vasfoga okozta elkerülhetetlen pusztításoktól, de óvni a közöny, a közösségi értékek iránti nemtörődömség átkától is, s persze a magyar múlt emlékeinek hallgatólagos, de tettekben annál inkább nyomon követhető eltörlésére irányuló törekvésektől, a szándékos rombolásoktól. S itt nem arra a folyamatra gondolok, amely a történelmi változások következtében átlényegült nemzetiségi összetétel természetes következménye, hisz közös érdek kellene hogy legyen az immár többnemzetiségű temető kincseinek az együttes megóvása, hanem egy múltat végképp eltörölni szándékozó, agresszív megnyilvánulásra. Mert ahogy Cs. Szabó László írja: egy-egy düledező sírkő a hatalom által „közveszélyes"-nek minősíttetik, hiszen „messzehangzó, Amerikáig elhangzó tanúk ezek az ártatlan, árva kövek, a népvédelem koronatanúi lesznek még valamikor az elmosódott feliratok! Már amelyiket meghagyták."

Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő mondhatni a huszonnegyedik órában lépett fel, ment szembe az árral, igyekezett megfékezni a szinte megfékezhetetlent. 1999-ben, a rosszemlékű Funar-korszak teljében hozta létre a Házsongárd Alapítványt, amelynek igazgatója - elnök dr. Sipos Gábor főlevéltáros, ügyvezető elnök dr. Gaal György művelődéstörténész, - mozgósította a város magyar tannyelvű iskoláit, sikerült úgy felkeltenie a tanulók érdeklődését múltunk és részben múltunk jövője, a Házsongárd iránt, hogy a fiatalok élvezettel vállalták a sírkerttel való ismerkedést és a temetőgondozást. Kezenyomukat nem egy megtisztított, rendbetett síremlék őrzi. A magánszemélyek és intézmények adományaiból, valamint pályázatokból befolyó pénzek pedig már eddig is csodákat műveltek, de korántsem elegendőek.

A Házsongárd megmentéséért tevékenykedő Gergelyné Tőkés Erzsébet a képzőművészekben és művészetkedvelőkben most újabb, önzetlen segítőtársakra lelt. Amint arról lapunkban már hírt adtunk az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm (EMKES) 2008. augusztus 23-án 13 órakor a Protestáns Teológiai Intézetben nagyszabású jótékonysági képzőművészeti kiállítást rendez, melynek anyagi hozadéka a Házsongárd Alapítvány céljait szolgálja.

A Barabás Miklós Céh a tulajdonát képező két Andrásy-képpel járul hozzá a rendezvény sikeréhez, ugyanakkor felkéri tagjait, hogy egy-egy munkával támogassák az alapítványt.

A kiállításra már eddig mintegy félszáz, értékes alkotás gyűlt össze a világ minden tájáról. Lesz tehát miből válogatniuk a műgyűjtőknek, akik szenvedélyüknek áldozva egyben nemes ügyet is szolgálnak.

SZERZŐ: Németh Júlia

Sok mindent köszönhetek Gy. Szabó Bélának, számomra rendkívül fontosnak bizonyult tanításai mellett azt is, hogy perspektívatudományi és ábrázoló mértani hiányosságaim pótlására, néhány soros levéllel kistafírungozva, Debreczeni Lászlóhoz elküldött. Debreczeni igyekezett is átadni a tudományát, rajtam múlt, hogy mennyit voltam képes abból befogadni. Beszélgetéseink során a perspektíván kívül sok minden egyéb is előjött, többek között a műemlékvédelem akkoriban, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején éppen aktuális kérdései is.

Ez utóbbiaknál tarthattunk, amikor nagy tudású, kedves öreg mesterem a Herepei János-féle Házsongárd-feltérképezés „kartonjairól" kezdett beszélni. Az akkor még végleg elveszettnek hitt Herepei-feljegyzések szakszerűségét és fontosságát ecsetelte, hogy aztán eljussunk a tervhez: újra fel kell tárni mindent, amit lehet, ami még létezik, mégpedig úgy, hogy az elkészített fejlapokra pontos válaszokat kell adni az egyes síremlékek állagáról, állapotáról, anyagáról, méretéről, feliratáról, feljegyezve egyszersmind mindazt, amit a megjelölt sírban nyugvóról és munkásságáról tudunk, de esetenként azt is, hogy a síremléket ki és mikor készítette. Persze, minden egyes síremlékről fotót kellett készítenem, ha a helyzet megkívánta, több szögből is.

Debreczeni négy-öt alkalommal jött el velem a temetőbe, példát adni kitartásból és tudományos pontosságból, aztán a továbbiakban már csak beszámolóimat és az elkészített „fejlapokat" és fényképeket vette számba. Pontosan emlékszem, nem a fotóim miatt zárt a szívébe, kritizálta is azokat becsületesen, hogy miért nem művészibbek, hogy a dokumentációs célok szolgálatán túlmenően, annak a fotónak nem árt megkomponáltnak lennie, aztán végül belátta, hogy ez nekem jobban nem megy, és a dolgot általában kézlegyintéssel egybekötött sóhajjal intézte: - Dokumentumnak jó lesz...

Gyűlt az anyag, több mint háromszáz síremlék, a legfontosabbak dokumentációja volt már összeszedve, amikor drága emlékű mesterem is végképp kiköltözött a Házsongárdba. Az anyagban főképpen a régi, málladozó köveket, a földbe félig-meddig már belesüppedt tumbákat, az akkoriban teljes mértékben reménytelen sorsú kriptákban lapuló emlékeket, mesterség- és mesterjegyeket, a túlságosan szem előtt levő művészi alkotásokat próbáltam meg a jegyzetekbe és a fényképekbe átmenteni. (Nem volt veszélytelen vállalkozás, akkoriban éber szemek és fülek sokasága figyelte mindazokat, akik a magyar múlt bármilyen típusú konzerválásán próbáltak munkálkodni.)

Soha nem gondoltam volna, hogy azokból a többnyire titkon rögzített adatlapokból egyszer még dokumentum értékű anyag lesz, pedig az azóta eltelt mintegy huszonöt év mindenképpen azzá nemesítette. Debreczeni halála után engem főképpen az anyag publikálása foglalkoztatott, de a sorozatos nem lehetek által kiváltott csalódást B. Nagy Margit bölcs intése - tessék megtanulni az íróasztalfióknak dolgozni! - akkor alig oldotta.

Merni sem gondoltunk akkor arra, Debreczeni László és B. Nagy Margit sem, hogy elérkezik majd egyszer az a nap is, amikor a pusztuló síremlékeket nemcsak papíron lehet majd megmenteni, hanem restaurálással, helyreállítással, gondozással is. Pedig aztán ez is el érkezett, csakhogy akkorra a hatalmas munkát már senki nem akarta vagy tudta felvállalni. Senki - Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet kivételével, aki csaknem tíz éve fáradozik azon, hogy a Házsongárd még megmenthető síremlékeit, tumbáit, kriptáit megmentse a jövőnek. Munkája hatalmas fizikai és anyagi erőfeszítést igényel, és azt mindazoknak, akiknek fontos a múltunknak ez a kis, ám nagyon is fontos része, mindenképpen támogatnunk kell.

Az Erzsébet asszony által igazgatott Házsongárd Alapítvány nemes céljainak megvalósítása érdekében augusztus 23-án 13 órakor - a stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesülettel együtt - nagyszabású jótékonysági képzőművészeti kiállítást rendez Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen termében. Az alapítvány felkérte a világon élő magyar művészeket, hogy egy-egy munkával járuljanak hozzá e kiállítás sikeréhez, amelynek teljes bevétele a Házsongárd Alapítvány munkáját támogatná.

A támogató művészek mellett, Kolozsvár és Erdély Házsogárd- és művészetpártoló közönsége is jelentős segítséget nyújthat az említett sikerhez. A felajánlott művészi alkotások megvásárlásával két célt szolgálhatnak egyidejűleg: a magyar művészetet támogathatják, s a Házsongárd emlékeinek megmentését tehetik lehetővé. Emellett természetesen szép alkotással örvendeztethetik meg saját magukat, s nem utolsó sorban: levehetnek egy keveset az egész munkát irányító Tőkés Erzsébet vállára nehezedő teherből. E munkának gyümölcse már különösebb odafigyelés nélkül is látható a Házsongárdban. Elég a legnagyobbjaink sírját, vagy pedig az iktári Bethlenek felújított kriptáját (hogy a többi kriptáról most ne is szóljunk), esetleg ez utóbbinak sírkertjébe mentett tumbákat megnézni.

Nem feledhetjük az intést: az ősök sírjai avatják az országot hazává (Anatole France). Ránk nézve is érvényes.

SZERZŐ: TIBORI SZABÓ ZOLTÁN