Csöndes séta a Házsongárdban
(3. old.)
"Mindszentek napja a halottaké. Háromszázhatvanöt nap közül egy szenteltetett az elmúlás tiszteletének a rohanó idôben. Középkori a kép: a sátrak közötti egycselekvésû és egyáhítatú tömeg, a koszorúk sajátságos ôszi illata a borongó ég alatt: a város lüktetô élete könnyezve simul egy percre a halál hallgatag szívére.
De estére kigyúlnak az emlékezések lobogó kis gyertyalángocskái, és a temetô zegzugos hegyoldalának hallgatag magányát ellepi a zarándokok serege. Fényes palást öleli eggyé mindnyájunk szívét. Mert egytestvérek vagyunk a változhatatlan elmúlásban. Év száll év után, és minden évvel szaporodnak emlékezéseink. A folyton épülô, szakadatlanul fölfelé emelkedô élet mellett egyre jobban elmaradnak a sírhantok, és egyre mélyebben besüppednek az emlékezés fejfái, sírkövei. Régi célok, küzdelmek éppúgy elmúlnak, mint a halandó szív fájdalmai, és a leszálló nemzedékek porain jövendô évtizedek repkényszônyegei rügyeznek elô, így hirdetvén az élet örökkévalóságát. De az örök összefüggések szálai együvé kapcsolják a jelenben az elmúltakat az eljövendôkkel. Nyáron a repkény örökzöldje az egyik régi sírhant emlékoszlopát ölelte körül: késô ôszire már rajta rúgott föl a magasba. A mindig visszatérô emlékezések szimbólumai beszédesek, mint maga a történelem. A sírköveket a jelen emberei faragják a jövônek, emlékeztetôül és néha tanulságul is. A sírkövek beszélni tudnak, és Erdély kövei között így ôrzik a múlt soha el nem múló nagy palotáját.
A kolozsvári temetôt a levelek sárga aranyával szórta tele az ôsz. A komor várkapuval szemben, ahol négyfelé válik az élet lüktetô útja, három márványoszlop ôrzi három református püspök: Nagy Péter dr., Bartók György és a harcos Szász Domokos emlékezetét. Nem sokkal feljebb nyugszik Pop Julian, Kolozsvár elsô román polgármestere. Sírhantját nem választja el ötven méter Albach Géza emlékoszlopától, aki ugyancsak e város polgármestere volt (1829-1913). E. Kovács Gyula fölött kis rózsafácska szomorkodik az ôszben és a nagy magyar histrio makacs profilja a Szent Mihály-templom tornya felé néz, lucfenyôi csendje közül. Szombathelyi Gyula fölött (1851-1881) - ki emlékszik ez ôserejû erdélyi színészre? - porladozó, régi kôoszlop áldoz az utókor emlékezetének.
"Hallgat a taps, virág nem hull
Elnémult az édes lárma,
Áldva legyen hantomon túl
Hû emléktek holdsugára..."
Kôrössy Kálmán, aki negyvenhárom éves korában lépett le az erdélyi magyar színészet rivaldájáról, 1873-ban így emlékeztet sorsa tragikumára:
"Gyertya a színész élete,
Gyorsan égô gyertyavilág,
Mely önmagát emészti meg
Míg...
A többit már eltemette az idô: a kô szava elnémult. Hányan vannak még itt, némán, kiknek szavait eltemette a mindent temetô, könyörtelen idô?
Ilyenkor a legcsöndesebb a temetô. Egy-két gyászruhás nôvel találkozom a kanyargó kis utak között: magánosan menekülnek vissza ragyogóbb múltba, jelenük borongós ôsze elôl. Az ótemetô a legelhagyottabb. Félig földbesüllyedt keresztek között kanyarog az út, és a vándor kidôlt sírköveken lép tova. Nagy kôgúlák felsô éle látszik ki itt-ott az ôszi gyeppázsit alól: régi emlékei ôk a hajdani város szász lakosságának: német felírásukat belepte a moha és kitörölte az esô. Feljebb, a Házsongárd felé, a Hóstát elmúlt nemzedékérôl beszélnek a többnyire kézzel faragott, primitív felírású fejfák: némelyiken egy-egy zománcozott arckép: rég kihunyt tekintetek nézik a sírhantok csöndes süppedéseit. Ez itt a kispolgárok, a csöndes, névtelen küzdôk pihenôhelye. Egy faragott, egyszerû sírkô, rajta egyetlen szó: Anyám, 1913. Tovább, a jobbra-balra dûlt kôrengetegben egy érdekes felírás:
Ha nôd van!
tántoríthatatlan
gyermekei és hogy boldogításában
fáradhatatlan,
el ne mond nekem örömid
én
Szentpétery Zsuzsánna
ifjú Erdôdy Józsefnôm
elhunytával
mind ezeket elvesztettem.
Siratom, míg élek
+1850.
A hantot betakarják sárgásbarna gesztenyelevelek, és fölötte a feledés szomorúsága borong. Hová lettek a fájdalmak és a régi szívek?
Fönt, a tetôn, a temetô bal sarkában az unitárius egyház nagyjai pihennek: a Benczédyek, Nyiredyek. Egy magas oszlopon jellegzetes székely fej tekint dél felé: a nagy északamerikai utazó, Bölöni Farkas Sándor nyugszik itt, Mikó Imre és Brassai Sámuel mellett. Az utolsó nagy polihisztor szomszédságában hatalmas kôtömb ôrzi Berde Mózes aranyszívének örök emlékezetét.
Mindenütt fûzek, fenyôk, nyárfák és gesztenyék. Emitt a múlt század erdélyi tudományosságának egy régi bajnoka nyugszik: prsemisli Lengyel István, a kolozsvári ref. "kollégyom böltselkedés tanárának (1776-1833) emeltek emléket háládatos tanítványai." A professzor úr már rég tudója minden bölcsességnek.
Katonasírok. Leutnant, oberleutnant - régi, Bach-korszakbeli kôgúlák. A katolikus keresztet egy puska és egy kard keresztezik. Szélük talán éppen pendant alszik a temetô jobb felôli részén négy néma kôoroszlán: a 48-as idôk harcosainak nagy közös mauzóleuma. Így találkozott újra össze örök hallgatásában a háború és a béke. Mennyi, mennyi év! Itt állanak az erdélyi mágnások sírboltjai: hét és kilencágú koronák, alatta címerek, amelyek között a Bethlenek almát tartó rigója a legszembetûnôbb. Zabolai gróf Mikes Mária (1760-1846) emlékét klasszikus szépségû vasszobor ôrzi: talapzatán a jótékonyság relief-szimbóluma. A Korbulyok sírboltjában nyugszik Erdély ma is élô, örök-kedélyû fejedelme: nagybarcsai Barcsay Domokos fôrendiházi tag. Fenyôk alatti csöndes magányban pihen aranyrákosi Székely Sándor, az unitáriusok nagy püspöke. Márványobeliszkjétôl balra kisebbségi sorsunk harcos mártírja alussza örök álmát: dr. Imre Gábor, élt 36 évet, 1925 - mondja egyszerû fakeresztje. A legrégibbtôl a legújabbig mennyi, mennyi név ôrzi az örök harcok örök diadalok emlékét, az egyéni elbukásokon keresztül is! Csönd, nagy csönd van, és beszélnek a kövek: elbolyonghatnál közöttük napokon keresztül.
De ma kigyúlnak Erdély kicsinyke kövei között az emlékezés gyertyácskái, és elzarándokol egy estére a múlthoz a jelen. Élettel, mozgással telnek meg a sírok kis ösvényei. Figyeljünk, testvéreim a régi hantok, régi mementók beszédeire: Mindszentek éjszakáján millió és millió rég elcsöndesült erdélyi szív dobban meg a földben, a folytonosság, a történelmi múlt küzdelmeinek és céljainak magyarázhatatlan, örök erdélyi ritmusára." (Jakab Géza)
(Újság, 1925. nov. 2)
2002. október 31.
(XIV. évfolyam, 252. szám)
Szabadság