Évszázadaink kincse közös örökség
Gondolatok a Házsongárdi temetôrôl
(10. old.)
A Házsongárd Alapítvány 1999 decemberében alakult, az Erdélyi Református Egyházkerület belsô alapítványaként. A református egyház adta jogi keretben felekezetközi jelleggel mûködik. A 11 tagú kuratóriumban minden történelmi egyház egy-egy kurátorral képviselteti magát, hasonlóképpen a nagy múltú magyar tan-nyelvû iskolák, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület. Az egyházkerület részérôl kiküldött elnök dr. Sipos Gábor fôlevéltáros, EME-alelnök, ügyvezetô elnök dr. Gaal György mûvelôdéstörténész. Mindketten kiváló szakemberekként és tudományos kutatóként fémjelzik az alapítványt, amelyet jómagam, Gergely Istvánné Tôkés Erzsébet megbízott igazgatóként immár két és fél éve mûködtetek.
Mi tette szükségessé az alapítvány létrehozását?
A mûemléktörvény nem védi kellôképpen a házsongárdi sírokat, a sírhelyek megváltása egyre nehezebb. Feliratos fejkövek megdôlve állnak, vagy éppen a földön hevernek. A családi kripták, mauzóleumok fedele tönkrement, az esô, hólé beáztatja ôket, lemossa vakolatukat. Ha a sírok megvásárlását sikerül is megoldani, karbantartásukkal eddig a családokon kívül senki sem foglalkozott. Egy kripta, egy síremlék rendbetétele jóval meghaladja bármely, Erdélyben élô család anyagi lehetôségét. Az államosított sírkertben büntetlenül leverhetôk, összetörhetôk a régi kövek, átírhatók a nevek, lebonthatók a kerítések, beköltözhetôk, átalakíthatók a mûemlék-kripták. Amit a szándékos rombolás, az új "honfoglalás" elkerül, azt pusztulásra ítéli a gondatlanság, a közöny. Ezen a helyzeten akartunk változtatni, amikor 1999-ben létrehoztuk a Házsongárd Alapítványt.
Az ötlet osztályfônöki munkámból és annak tapasztalatából született. Évrôl évre vittem a tanulókat a temetôt megismerni, és egy-egy általuk kiválasztott sírt rendbetenni, gondozni. Az elsô sírkert a fiatalon elhunyt fônemesé, Kendeffy Ádámé volt. A 48-as forradalmat elôkészítô reformnemzedék e kiváló alakja olyan példaképnek bizonyult, aki ma is képes mozgosítani a gyermekek érzelemvilágát. Mintha maga Kárpáthy Zoltán elevenedett volna meg elôttük! Híres lovas, vívó, kitûnô táncos volt, aki népszerûségét mégsem fizikai adottságainak, hanem szép emberi tulajdonságainak köszönhette. A több mint 100 m2-es sírkertben álló monumentális emlékmû négy síró oroszlánja ki sem látszott a gazból, csalánból, amikor a VII. osztályom munkához látott. Késôbb, a véletlen folytán, kapcsolatba kerültünk Kendeffy Máriával, a Brüsszelben élô leszármazottal. A gyermekek hozzá írt leveleibôl idézek. A "Kedves Mária néni!", "Kedves grófnô!", "Tisztelt Mária grófnéni!" megszólítások után néhány mondat:
"A legkedvesebb munkám az ásás volt..."
"A kerítés nehéz munka, de férfiasan megbirkóztam vele..."
"A kerítés tisztítása közben azt vettem észre, hogy néhány vasvirág el van hervadva..."
"Elôször a kerítésrôl szedtem le a rozsdát, ami igen nehéz és unalmas, de amikor azzal végeztem, ráültem az egyik oroszlánra, és kefével fésültem meg a sörényét. Gyönyörûek ezek a síró oroszlánok!"
"Rozsdasúrolás a kedvencem, / De gyomlálni is szeretek! / Rendbe tesszük az emléket, / Hogy példaképnek is jó lesz!"
"Már egy hete a nagy munka áll elôttem, / Mindig meg-megállva. / Nehéz kapával a kezemben, / Jövök a négy oroszlánhoz."
"Én az oroszlánok fogait mostam meg fogkefével..."
"A fényképen az a gyermek vagyok, amelyik lapáttal a kezében a gyökér-gyûjteményt mutatja. Azokat a gyökereket egytôl-egyik én ástam ki az emlékmû mellôl. Én, a gyökérszedô király, elköszönök, üdvözlöm a gróf nénit addig is, míg szemtôl-szembe találkozhatunk."
Ezek a látszólag csupán kedves gyermeki sorok már jelzik a lelkek mélyében beinduló folyamatokat, a gyöngédség, a szépség, a humor csillogását. Ez adta az indíttatást ahhoz, hogy ne csak egy osztályt, hanem minél több fiatalt kapcsoljak be a kegyeleti munkába, és ne csak halottak napja körül, hanem folyamatosan. Sikerült magam mellé állítanom a Házsongárdi temetôért már eddig is sokat tevô, sorsát szívükön viselô, hiteles személyeket, és létrehoztuk az alapítványt.
Az alapítvány célkitûzése kettôs: magánszemélyek adományaiból, pályázatokon nyert pénzekbôl mûemlékjellegû sírok helyreállítása, sírok megváltása, másrészt iskolák, civil szervezetek, városunkat szeretô emberek segítségével sírjaink folyamatos gondozása.
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Határon Túli Magyarok Hivatala, valamint a magánszemélyek adományai lehetôvé tették a báró branyicskai Jósika család, az uzoni Béldi család kriptáinak és az alsószentmihályfalvi Sigmond család mauzóleuma tetôszerkezetének kicserélését, a gróf Mikó Imre síremléke körüli terület rendezését. Az Ujfalussyné Pap Enikô által szervezett, és a Magyar Tudományos Akadémia Tudósklubja által támogatott hangverseny jövedelmébôl folyamatban van Jósika Miklós író síremlékének bekerítése, és megvalósult az MTA által kért és fizetett emlékmû felállítása, amely megörökíti a Házsongárdban nyugvó akadémikusok nevét. Ennyit röviden az elsô célkitûzésrôl.
A Házsongárd Alapítvány legnagyobb eredményének a diákság egyre növekvô részvételét tartom ebben a szép és hasznos kegyeleti munkában. A gyermekekben feszülô erôt jó irányba terelni, hogy az ne romboljon, hanem építsen, ne sírt gyalázzon, hanem sírt gondozzon, mindez olyan feladat, amely túlmutat a Házsongárdon, Kolozsváron, s akár egy Kárpát-medencei kezdeményezés csírája is lehet. Hazaszeretet, felebaráti szeretet, a munka dicsérete, hivatástudat - nem szólamok, ha egy-egy élet példája hitelesíti ôket. A temetôt járva, régi feliratokat olvasva a gyermekek más, a szokásostól eltérô történelem-, magyar-, filozófia- és vallásórákon vesznek részt. A kincses temetôk ôrizôkre várnak! Az évszázadok alatt felhalmozott anyagi és szellemi kincs valamilyen formában mindnyájunk öröksége, amelyet megóvni kötelességünk, hiszen mindnyájan haszonélvezôi vagyunk. Nyereségünk gyermekeink és ifjaink személyiségének fejlôdésében, mûveltségük, lelki életük gazdagodásában, közösségi tudatuk alakulásában van.
Az anyanyelv egy családba gyûjti az itt nyugvó fejedelmi sarjat, írástudót, iparost, földészt. Milyen sok nyelvi szépség, régi szó, fordulat, igeidô hordozója egy-egy sírfelirat. Csak néhány példa ezek üzenetébôl:
"E kemény, érzéketlen kô jelöli a helyet, hova a leggyöngédebb s érzeményesebb férjnek hamvai zárattak" vagy "Búsult lelkének lôtt Isten békessége / Idegenségünket az Isten ne nézze / Támasszon hazánknak inkább mást helyette." "Szónok vala ô, / Mester ki ezreket / Taníta szólni / Szívbôl a szívhez. / Ékesen szólt, mikor / Anyanyelven, haj / Nem mert írni / S beszélni még a magyar."
Megtaláljuk az élet és halál nagy kérdésének filozofikus, fennkölt megközelítését, hirdetve a lélek gyôzelmét az emberi testet a föld porába pusztán szerves anyagként begyúró materializmus ellenében.
"Ki nyugszik itt senki, csak hamvadd földi rész. Mert ami éltette, a lélek és az ész... égbe vágyott vissza."
"Tán azért szállt olyan messze / Hagyva gyászt fájdalmat itt, / Nehogy a föld beszennyezze / Lelkének szép álmait."
Hirdetik a halálban is megmaradó szerelmet:
"Két szívnek porlad itten drága hamva,
Két szívnek álma íme teljesül."
"Most teljesül óhajtásom / Itt nyugszom hû társam mellett..."
Felmutatják nagy adományozók lelkesítô példáját, mint laborfalvi Berde Mózsáét, gr. Mikó Imréét vagy Kilyén Sándorét, akinek sírversét idézem:
"Szakadatlan szolgált, szürke s kicsiny maradt / Magvetése nyomán más az, aki arat, / Nem nézte, mit fizet a jutalom, s hála... / Ki volt nagyobb, dúsabb és nemesebb Nála?"
A Barra Imre orvosról való megemlékezés egy szolgáló élet értelmének bizonysága:
"Emelték, kiknek életét szentelte, hazafi kortársai, több százan gazdag és szegény."
Hitvallásokat olvashatunk, hitgôg nélkül. Már 1821-ben így írt Széchenyi:
"Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy temetô. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára soha sem láttam figyelemreméltóbb helyet Kolozsvárnál."
A Ferenc-rendiek sírkertjében nyugvó Bilinszky Lajos, pápai prelátus a katolikus magyar oktatásért élt. Rögtön a sírkert mellett alusszák örök álmukat az unitárius egyház és iskola püspökei, tanárai, köztük az a Nagy Lajos, aki lelkes magyartanárként 1880-ban kezdeményezte a Mátyás-szobor elhelyezését. Nem messze találjuk annak a Nagy Károly református püspöknek a síremlékét, aki a két háború közti szomorú idôkben a felekezeti oktatás védelmével a Defensor scholarum nevet érdemelte ki. Dr. Eisler Mátyás fôrabbi "hû pásztora és szeretô tanítója volt híveinek, szent hitet és tudományt hirdetett bölcs ajaka". Milyen természetes ökumené életben és halálban! S akkor még nem szóltunk az irodalom, zene, mûvészet tanulása során hasznosítható ismeretekrôl. Itt nyugszanak az írók, költôk, nyelvészek, néprajzkutatók között Tótfalusi Kis Miklós, Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Jósika Miklós, Gyarmathi Sámuel, Dsida Jenô, Berde Mária, Reményik Sándor, Bánffy Miklós, Szabédi László, Kós Károly, Szilágyi Domokos, Szabó T. Attila és mások, a zenészek és zeneszerzôk között Ruzitska György, Seprôdi János vagy Salamon János cigányprímás, Bem apó kedvenc tábori muzsikusa, a természettudományok mûvelôi között Brassai Sámuel, Martin Lajos, Vályi Gyula, Szádeczky-Kardoss Gyula, nagy utazók, mint Bölöni Farkas Sándor. A temetôt járva a fiatalok megismerkednek mûvészeti stílusokkal, hiszen sok gótikus, barokk, klasszicista elem épül be a gyönyörû síremlékekbe. Tudni fogják, mi az értékes és értéktelen, hogy a mûemléket védeni kell, és talán késôbb kíváncsiak lesznek az itt nyugvó képzômûvészek alkotásaira is.
Szándékosan hagytam utoljára a temetôk vállalásának a történelemtanításban, a történelemszemléletben, a természetes és tevékeny hazafiság, a nemzeti önbecsülés kialakításában játszott szerepét. Addig nem hallott címek, rangok; soha nem látott címerek, az itt nyugvó történelmi családok nevei hozzásegítik gyermekeinket Erdély igaz történelmének megismeréséhez, példaképek állításához. Elég, ha csak a közel negyven, az 1848-as szabadságharchoz kapcsolódó hôst említem. Itt nyugszik Bardócz Sándor minorita lelkész, két aradi vártanúnak, Schweidel Józsefnek és Török Ignácnak gyóntatópapja, Sissányi Erzsébet, Leiningen-Westerburg Károlynak felesége, Bethlen Gergely, Bem ezredese, majd Garibaldi tábornoka. Újfalvy Sándor sírversének óhaja a miénk is: "S lelkem boldog lesz, ha látom / Felvirulva nemzetemet."
Mieink e sírok, felirataik mindannyiunkhoz szólnak: "Légy kímélettel e hamvak iránt, óh, ember, kinek szíved van!" "Áldás az élôknek, béke a holtaknak." Ezzel a gyöngédséggel közeledjünk temetôinkhez, örökségünkhöz, amelybôl jut mindnyájunknak. Fûzzük össze a nemzedékeket a tisztelet, a hála és az emlékezés erôs kötelékével, hogy igaz legyen az alábbi sírvers:
"Összekapcsoltam nemzedékeket
Fiaim, tôlem egymást öröklitek."
Gergely Istvánné Tôkés Erzsébet
Szabadság
2003. március 19.
(XV. évfolyam, 63. szám)