Házsongárdi virágok
(3. oldal)
Szinte hetente jelenik meg a Szabadságban, teljes joggal, egy-egy méltatlankodó, a házsongárdi állapotokra vonatkozó írás. Én, lelkipásztorként, gyakori „vendége" vagyok a Házsongárdnak. Ebben a rövid írásban nincs szándékomban kitérni mindenre, amit világgá kellene kürtölni. Nem írok részletesebben az alkalmazottak neveletlen, kegyeletsértő magatartásáról, a szedett-vedett öltözetükről, a szertartás közben telefonáló sírásókról, a szemétről, az ízléstelen, mocskos asztalterítőről és egyebekről. Ez alkalommal csak a virág-kérdésre összpontosítok. Meggyőződésem, hogy van ideális megoldás erre. Nincs szükség városi tanácsi döntésre, sem a polgármesteri hivatal „politikai akaratára", sem a „közterületrondító" társaság együttműködésére, ehhez csak ránk, kolozsvári magyarokra van szükség. Gondolok itt a református, római katolikus, evangélikus, unitárius és más felekezetek híveire.
A koszorúmegváltásra gondolok. Nagyon kevesen gyakorolják, de azért van rá példa, hogy a gyászoló család meghirdeti: aki virágot, koszorút szándékszik az elhunyt temetésére vinni, az a koszorú árát adja valamilyen jótékony célra. Ezzel az összeggel lehet támogatni a gyülekezetet, templomjavítást, orgona felújítást, a gyülekezeti szeretetszolgálatot. De ha ez nem lenne elég jó cél, akkor a család találhat bármilyen alapítványt (fogyatékosokkal, elesettekkel foglalkozó intézményt), amelynek a munkáját támogathatná. Ha ez sem megfelelő, bizonyára mindenki ismer köztünk élő szegényeket, olyan családokat, ahol a minimálisnál is kisebb a jövedelem, vagy olyan öregeket, akik már többször sikertelenül állták ki a gyógyszersort és égetően szükségük lenne a megfizethetetlen orvosságra. Szóval számtalan lehetőség van.
Ennek egyetlen akadálya mi vagyunk. Ragaszkodunk a hagyományhoz. Mert hát illik virágot vinni a temetésre. De mi lenne, ha Kolozsvár magyarsága a koszorúmegváltással teremtene hagyományt? Bizonyos vagyok abban, hogy utódaink is értékelnék döntésünket.
Ha így gondolkoznánk és cselekednénk, akkor fölöslegessé tennénk a virágolajozók - állítólag a mi érdekünkbe végzett - „szolgálatát". Ugyan ki az, akinek nem gázol a lelkébe a már szertartási elemmé fejlődött virággyalázás? Amikor megjelennek a védőszolgálat emberei - akik keselyűkként lesik az Áment, és lecsapnak a virágokra, elrondítva azt, amit Isten szépnek teremtett? Nekem határozottan az az érzésem, hogy a „rendszer" még holtában sem akarja nyugton hagyni azt, akire életében nem figyelt. Ha csak egy csokor virág lenne a síron, és a többi árával egy szegény ember kenyeret, öltözetet vagy életet megtartó orvosságot vásárolhatna, vajon nem jobban tisztelnénk elhunyt szerettünk emlékét?
Így az „olajos fiúknak" jutna idejük a temető takarítására és a lelkiismeretlen virágtolvajoknak sem érné meg átmászni az állítólag megjavítandó kerítésen. Magyar közösségünk pedig megtanulna jobban odafigyelni a kicsinyekre, hiszen tőlünk, kolozsvári keresztyénektől is a szeretettel adott pohár víz, falat kenyér vagy szükséges orvosság kéretik majd számon.
Székely József,
Kolozsvár-alsóvárosi református lelkipásztor
2006. július 24.
XVIII. évfolyam, 169. szám