(10. oldal)

„Tavasz jött a parttalan időben,
S megállt a Házsongárdi temetőben"
(Áprily Lajos)

Európa egyik legrégebbi temetkező helye. A Házsongárd, az igazi Kolozsvár, mindannyiunk találkozóhelye, ahol minden kolozsvárinak legalább egyszer meg kell jelennie.

Egy város, egy országrész több mint négy százados történetének tükre. Siralomvölgy, amelyet több mint nyolcvan éve rombolnak, s ötven éve valósággal pusztítanak. De amely mégis megőrizte műemlék jellegét.

A keresztény kolozsváriak temetkezőhelye a templom körüli úgynevezett cinterem és a templomok voltak, később a kettős városfal közé, a kőkertbe temetkeztek. Mivel akkoriban gyakori volt a pestisjárvány, „látván Istennek ostorát", 1585. május 11-i határozatukban a százférfiak (a városi tanács) elhatározták, hogy „ahol most a dinnyét vetették, egy jó tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek…". Így született Kolozsvár nyitott történelemkönyve.

Az 1585-ben elhatárolt dinnyeföld a pestis miatt hamar megtelt, és a XVII. században már elérte a hegy tetejét. A XVIII. században (1739) De Gladys tábornok kertje is temető lett, mely máig egyházi, lutheránus temető. A köztudat a temetőket „az örök nyugalom helyének tartja", de hol van ez ma? Az 1585-ben megnyílt Házsongárd bejárata a mai Egyetem utca és a Petőfi utca kereszteződésénél volt. Itt állt a Torda utcai kisajtó, amelyen át vitték ki a megpihenteket. A városfalakat, s a bástyának mondott tornyokat, kaputornyokat pusztító utókor száz számra áldozta fel a temető rendezésekor a kidőlt-bedőlt sírköveket. S mi lett az eredmény? A kolozsvári „halottak városának" és az utókornak egyetlen XVI. századi sírköve sem maradt, ha csak nem a jótékony anyaföld őrködik a földbe süppedtek és az alattuk nyugvók örök álma fölött.

Az ember régi idők óta ragaszkodott a mulandó dolgokhoz. Egy eltávozott élettárs, gyermek vagy jó barát mindig megérdemelt egy emlékeztető jelet. Kinek egy virág, kinek egy fa, kinek egy kő jutott. Eleinte fa emlékjelet emeltek, de ezek hamar elkorhadtak. Sokszor már az unokák sem találták meg az elődök sírhelyét, pedig akkor még nem volt divatos napjaink „honfoglalása". Később áttértek a kő síremlékre.

Kohn Hillel és Zsakó Gyula 1911-ben készült összeírása szerint „a temető legrégibb sírköve a halottas kápolnától délkeletre, egy gyermeket ábrázoló fél méter magas, magyar feliratú, csonka, fehér sírkő", ami már nem létezik.

A Házsongárdi temető első két évszázadának jellegzetes síremléke az ereszes sírkő és a tumba, másképpen haskő. A koporsó formájú hasköveket kelet-nyugat irányba helyezték el a síron. A módosabb elhunytakét céhjelvény vagy családi címer díszítette. E kőkoporsók két oldalára sírverset is vésettek vagy faragtattak. A déli oldalra a férfit dicsőítő, az északi oldalra a nőt méltató került. Módosabb személyek esetében mindkét oldal a férfit illette meg. Egy ilyen tumba súlya akár tíz mázsa is lehet.

A tumba elnevezés a középkori latinból való, és 'sírra helyezett szarkofág emlékkövet' jelent. Egyeseket szép faragványok díszítették, másokat az elhunyt életnagyságú szobra. Sok esetben azonban annyira lekoptak, hogy ma már nem tudjuk, kinek a nyughelyét jelzi ez vagy az a tumba. Ilyen és ehhez hasonló haskövek a kolozsvári zsidó temetőben is találhatók héber betűkkel, valamint a vargyasi (Erdővidék) temetőben, ahol kisebb méretűek is előfordulnak. Ezek feltételezhetően gyermekek számára készültek. Az 1927-es Herepei-féle összeírás, amely számba vette a Házsongárd 151 sírkövét (a temető első másfél évszázadára, az 1585-1750 közti időre datálható sírköveket), 35 tumbát vagy tumbatöredéket tartalmazott. Közülük ma már csak 5 létezik.

Az 1927. május 6-án a temető II.B parcellájában talált, eredetileg ormos koporsóról (tumbáról) Herepei ezt írja: „…temetőnknek ez ideig egyetlen német nyelvű síremléke a XVI-XVII. század eléggé gazdag hagyatékából". Ez a XVII. századból való és a Wolff család nőtagjának sírját jelölte. Mivel ez a családnév abban az időben gyakori volt, Herepei János is „meddő fáradságnak" tekintette a további kutatást. A síremlék ezt az „ormos koporsó" fa formáját megőrizte a XIX. század derekáig, amikor is hasábossá faragták át, s csak a földalattinak szánt rész egyik lapja maradt meg épen az egykori felirattal. Az új felirat Kerekes Károly főkormányszéki írnok (†1853) és Kerekes Zsigmond (†1855) adatait viselte. De a XX. század derekára ez a két név és a hasábos sírkő is a múlté lett. Helyén egy „szép", a betonkorszakot hirdető tákolmány emelkedik.

A 90-es évek derekán egy házsongárdi sétám alkalmával német nyelvű szöveg vonta magára a figyelmemet. Egy másodlagos elhelyezésű tumba (vagy töredék) keleti oldalára egy beton kolosszus nehezedik, a nyugatiból is csak nagyon kevés maradt meg, a déli oldalról pedig annyit lehet megtudni, hogy „zwey / Enkeln und / ein Freund Ru / Hen mit Mir zuglich / in Gott". Magyarul: „Két unoka és egy barát pihen velem együtt az Úrban".

Erről a majdnem föld alá süllyedt tumbáról tudjuk, hogy Herepei János 1927. április 23-án találta meg, és amennyire lehetett, leírta a kopott kőkoporsó adatait. Talány, hogy miért merült e tumba feledésbe. Herepei János leírása után senkit sem foglalkoztatott.

A 90-es évek derekán találtam rá, s többet olvashattam le egy másik kőről: „e monumentumot készítette Berner Kádár János kedves házas társának ki is az 1727. Esztendőben Szent András havának 19. Napján lelkét édes Jesusának kezeibe ajánla egy s két órák között délután." A tumba másik oldala rövid életrajz: „Nevem Halász Anna, ne siess utadra / Halasz tollem ollyat melto olvasasra / hogy legyen kölcseged utolsó óradra / Tizen öt esztendo volt szüzi világom / Ki mutata Isten osztan én Jakobom / (eddig a Herepei idézet) Kivel ritka életet életem lévén társam. Negyven esztendőkre az mi elfutának. Jöve mük házunkra mint víz áradának. De kenyerim attam viszsza follyamának. Melyek már kesertek házába az Úrnak." A tumba nyugati oldaláról megtudhatjuk, hogy e ritka élet 40 esztendőre három fiút és egy leányt hagyott maga után. Napjainkban már szemét fedi, felismerhetetlenül.

2003. december 8-án találtam rá az 1768-ban született Binetz István épen maradt haskövére, melyről kis türelemmel megtudhatjuk: „Sír szolgáljon meg metszet köved. Hirdesd kit temettek e doronsok által. Mond, hogy Binetz István teste nyugszik itt. Kit a mulandóság közhatárhoz vitt, midőn 1817 follyama történt, hogy kedvese könyzapora follyanak. Midőn 49 esztendőt élte tölté akkor a hatalmas gyászpohár megtele. 23 tsendes esztendőket élte Pataki Sáraval, hív feleségével. Ekkor 4 árvákat hagyván maga után hírtelen mindennek után már özvegyen sírva tekint sírkövére."

MÁTHÉ JÁNOS

2007. február 21.
XIX. évfolyam, 43. szám

• Három haskő a Házsongárdban

Facebook Twitter Google+ Pinterest