Mindszentek a Házsongárdi temetőben

„(...) Sűrű sötét száll ki a szakállas fenyőkből, megritkultan vöröslik a hárs, aranylik a nyír, sárgul a gesztenye, a szomorúfűz sűrűn hullatja levelét.

Méltó akar lenni a nevéhez. Zöld az avar, zölden verte le az eső a falombot. Százados kőrisek vigyáznak Teleki Annára, hosszú tujasor vezet a Jósika kriptához, öreg szilfák vonulnak a tető felé s a tetőn egy bogos, mogorva, derék nyárfa őrködik egyedül. A nyitott sírkamrákban lobognak a gyertyák. A gesztenyefák megsárgult kupolái alatt sírról sírra szállnak a megrettent sirató énekek s az egyikről szelíden visszafelel a költő:

Megtettem mindent, amit megtehettem.
Kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását.
Felejtsd el arcom romló földi mását.

Ma, Mindszentek napján kigyúlnak a gyertyák Erdély legrégibb temetőjében, a házsongárdi kertben. Egy felszabadult nép hódol legigazibb szabadítóinak, a holtaknak. Tegnap óta ismét áll a kopjafa Szenczi Molnár elveszett sírján. Cigányok hangolnak Bánffy Gyurka körül. Egy kripta csukott vasajtaján lila koszorú függ.

Fönn a tetőn, az öreg nyárfa körül számolom a halhatatlanokat. A tizediknél abbahagyom. De ezekhez a híres sírokhoz hozzágondolom a többi névtelent s ehhez a temetőhöz hozzágondolom a többi erdélyit s ezekhez a halottakhoz hozzágondolok egy halottat a segesvári síkon. A sírja még nem magyar föld.”

1940. november 1.

SZERZŐ: Cs. Szabó László

Facebook Twitter Google+ Pinterest
×

Log in